Négyféleképpen tudjuk fogadni a kritikát, de csak kétféleképpen érdemes (a saját lelki békém érdekében legalábbis...:)
Legyen az a kritikus mondat, hogy:
"Nem vagy normális, hogy egy idegenben megbízol, ez naívságra vall!"
1. Magamat okolom, mert amit mond azt a helyiértékén kezelem, és magamra vetítem az üzenet tartalmát:
"... tényleg nem vagyok normális, naív vagyok, ez hülyeség volt..."
2. A másikat okolom, elítélve őt:
"Túl bizalmatlan vagy!"
3. Érzékelem saját érzéseimet és szükségleteimet és tudatosítom magamban (empátia önmagamnak):
Ha ezt egy számomra fontos személy mondja, akkor lehet, hogy valamiféle tehetetlenséget, kétségbeesést, csalódottságot érzek, mert lehetséges, hogy támogatásra, megértésre és bizalomra vágyok.
4. Érzékelem a másik fél érzéseit és szükségleteit (empátiát adok neki):
"Ideges vagy, mert ilyen helyzetekben nagyobb biztonságra vágysz?"
***
“Sokféle néven neveztek már engem… Sosem hallgatom meg, mit gondolnak az emberek! Inkább ahhoz kapcsolódom, hogy mit éreznek és milyen szükségleteik vannak. Azt igyekszem meghallani, hogy mi él az emberekben, mi zajlik bennük… nem azt, hogy mit gondolnak rólam.”
/Dr. Marshall B. Rosenberg/
A számomra fontos kapcsolatokban én arra törekszem, hogy az utóbbi kettőt használjam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése