Miért nincs rajtam ÁLARC?

Az álarc egy védekező mechanizmus, saját sebezhetőségünk elrejtése és sérülésmentessége céljából, ezért számomra teljesen elfogadható, ha valaki álarcot visel.

Sokféle álarc létezik, a teljesség igénye nélkül pl. jó kislány/ jó kisfiú (aki mindig úgy viselkedik szépen, ahogy az mások elvárják tőle, ügyesen álcázva érzéseit és szükségleteit, úgy téve, mintha azok nem is léteznének, talán még azt is gondolva, hogy ezeknek létjogosultsága sincs).

Aztán van az ideális munkatárs álarc, amit a reggeli óracsörgéstől a munkahelyre érkezésig próbál magára erőltetni az ember, ha van valahol egy állása (mert ki a fene akar állni, kvázi vegetál(l)ni mikor az élet mozgásban van... ugyebár). ((Halkan megjegyzem, hogy ennek is van ám álarc nélküli, örömteli, inspiráló, élhető és élvezhető verziója, ahhoz viszont, hogy ezek az opciók a látókörünkbe kerüljenek, jellemzően ajánlott:

• megoldásokban gondolkodni, 
• a saját életünkért felelősséget vállalni 
• és kész lenni  személyiségfejlődésre

másokra mutogatás, hőbörgés és anyázás helyett.))

Ebből következik, hogy az álarc nemcsak védekező mechanizmus lehet, hanem a kényelmes, langyos, komfortzónán belüli vacakolásnak egy igen fontos kelléke is. ;)

Van a jógyerek álarc, amit az iskolában várnak el drága kölykeinktől, hogy valamiféle tanítás és okítás megvalósulhasson szervezett formában. Minden elismerésem a pedagógusoké, mert pontosan tudom, hogy nem kis feladat ez. Szóval a gyerek jó esetben viseli eme elvárt álarcot az iskolában, óvodában, otthon viszont érthető módon egészségesen kompenzálja ezt. Értsd: kijön belőle az állat.
Aki már életében legalább 5 percet töltött gyerekneveléssel úgy, mint szülő, pontosan tudja miről beszélek... :) (Aki nem, az majd megtudja, haha:)

Ha keresztény (vagy más vallású) kultúrkörből jön az ember és kellő hatást gyakorolt rá a Biblia (vagy egyéb vallása szent könyve), amiből világosan megértette, hogy mit, kéne tennie, de nincs világos képe a hogyanról, viszont buzgón szeretné azt tenni, amiről meggyőződött, hogy helyes, akkor ennek érdekében lehet, hogy magára ölti tényleg jó szándékúan a jó keresztény (jó egyéb vallású) álarcot. Egy időben vallástörténésznek készültem és igen mélyen beleástam magam e témakörbe, és bizton állíthatom, hogy a legtöbbünknek őszinte indítékaik vannak.

Az én meglátásom szerint, ahhoz, hogy a vallásos meggyőződését (vagy bármi mást az életben) hitelesen képviselje az ember, elengedhetetlen az érzelmi intelligencia, ami a XXI. század nagy motívuma vagy feladata, mert ez egyelőre még "hiánycikknek" számít manapság.

Van a jófej vagyok álarc, ami egy szociális máz is egyben, és azt a célt szolgálja, hogy ne bántsalak meg a véleményemmel, mert attól félek, hogy ha őszintén vállalom azt és önmagam, akkor szakadék képződik köztünk és félek, hogy ennek következtében eltávolodunk egymástól és elveszítem a barátságod, a szereteted, a törődésed, a támogatásod. Ezért inkább úgy csinálok, mintha én is ugyanúgy éreznék, gondolkodnék az adott dologgal kapcsolatban, mint te.
Ezt az álarcot azért vettem le, mert így nagyon sok felszínes és terhes kapcsolattól megkímélem magam. Kevés, de nagyon minőségi baráti kapcsolataim vannak, és álarc nélkül sokkal mélyebb kapcsolódásokat tudok megélni másokkal, mert az álarc nélküliségemet (=sebezhetőségemet) látva biztonságban érzik magukat (aki letette a páncélját és a fegyvereit, az nem fog megtámadni), és megkísérlik levenni a magukra erőltetett szociális mázt, aminek eredményeként a szó legteljesebb értelmében találkozunk egymással. Azt gondolom (és ez a vesszőparipám), hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni.


A hétfői napom tanulsága: ...Az érzésekhez való kapcsolódáshoz nem szokott ember számára könnyen lehet zavarba ejtő, ha leteszed az álarcot...

Én a kapcsolatteremtésben hiszek és abban, hogy érdemes álarc nélkül, őszintén, magamat és a sebezhetőségemet megmutatva élni.

Kép forrása: demitiváló