A tánc és a szeretet analógiája

„Ahhoz, hogy fölkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd. Vagyis a páros tánc feltétele, hogy „szólóban”, önmagunkkal is jól táncoljunk.
A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled s te énvelem.
De ez kevés.
Még valami kell.
Zene.
Zene nélkül nincs tánc.
Az kell, hogy ezt a zenét mindketten halljuk.
Zene nélkül csak állunk egymás mellett, […]
Most mi lesz? Egymás kezét is elengedtük – miért fogjalak, ha nincs zene? […] 
De ha megszólal a Zene, azonnal újra mozgatni kezd téged és engem is! Együtt, mindkettőnket. […]
Mindketten fölolvadunk egymásban és a muzsikában.” 

(Müller Péter)

Év végére

Hogy telnek az éved utolsó napjai?

Én ilyenkor többet olvasok, hanganyagokat hallgatok, terveket készítek, készülök a következő évre jól körbebástyázott (konkrét és időponttal ellátott) célokkal. Most van egy kis időm elgondolkodni azon, hogy milyen szemléletmóddal tudok eljutni A-ból B-be, mik azok a képességeim és tulajdonságaim, amikben fejlődni szeretnék, kilépve a komfortzónám kényelmes mocsarából. 

Nagyon szeretem a tematikus dolgokat. Ez az évem egy bizonyos szálon a mozgásterápiáról szólt, érdekes élmény volt, hogy egyes mozgásfajták mit képesek csinálni a testemmel. :)

Szívem szerint mindenkinek javasolnám, hogy próbáljon ki valamilyen/bármilyen mozgásterápiát, mert sokkal könnyebb lenne elfogadniuk, tisztelniük és megszeretniük önmagukat az embereknek.

Ami azért érdekes-fontos, mert másokat is csak annyira tudok elfogadni, tisztelni és szeretni, mint önmagamat... Illetve az érem másik oldala: másoktól is csak annyi tiszteletet, szeretetet és elismerést tudok elfogadni, amennyit magamnak is megadok.

December elején voltam egy fantasztikus képzésen egy 5 csillagos szállodában, amiről ígértem beszámolót, de egy kis technikai malőr miatt még nem érkeztek el hozzám a képek. Kb egy órába tudtam belesűríteni a képzésről a beszámolómat a hozzám közel állóknak, most csak szemezgetek belőlük néhány aranyrögöcskét. :) Például:

Bármit szeretnél csinálni, ahhoz, hogy sikeres legyél 3 kérdésre kell válaszolnod előtte:

• MIÉRT?
• HOGYAN?
• KIVEL?

Ha megvannak a konkrét válaszaid ezekre a kérdésekre, akkor 90% esélyed van a sikerre. Általában megfigyelhető, hogy aki nem sikeres, az nem válaszolt a 3 kérdés közül valamelyikre.

Ez most így néz ki az én esetemben 2015-re vonatkoztatva: Erre az évre azt tűztem ki célul (többek közt), hogy szeretném hatékonyan használni és kihasználni az online marketinget.

• Azért, mert ezzel időt takarítok meg és megtöbbszörözi a befektetett energiám hatását és eredményét.
• Egy konkrét értékesítési csatorna létrehozásával.
• Van egy mentorom, akitől ezt megtanultam és akihez fordulhatok segítségért, ha elakadok.

Még egy fontos tanítás jutott eszembe erről a képzésről arra vonatkozóan, hogy hogyan kezdjünk bele új dolgokba. A megfelelő attitűd, hozzáállás a sikerhez:

1. Hiszem.
2. Csinálom.
3. Értem.

Alapvető, hogy nem fogok hozzá ahhoz, amiben nem hiszek. Pl. nem indulok el vásárolni, ha nem hiszem, hogy van áru a boltban.

Az emberek betegek, szegények és perspektíva nélküliek, mert ezt a hármat megfordítják. Csinálom, ha értem, hiszem, ha látom. Ez a kudarc tuti receptje.

Mára ezt a röpke gondolatébresztő posztot gondoltam, mert úgyis mindenki lót-fut-készülődik az ünnepekre...

Neked mik a terveid 2015-re?

Mert célok nélkül is eljuthatunk valahova, csak lehet, hogy nem oda ahova szeretnénk.

Szépeket! :)

Évi

 

Meghalni segítenek, nem élni

Hétfőn egy vezetői értekezleten voltam, amit a Life Care, bio nagykereskedés tartott. Nagyon sok hasznos dolgot tanultam, hamarosan megírom a beszámolót a blogon.
Elhangzott egy mondat a cégalapító szájából, ami nagyon inspiráló számomra, és ez a cikk is ezt támasztja alá. Így hangzott a mondat:

"Ha nem vagyunk olyan jók, mint akik meghalni segítenek, nem élni; akkor az emberek kényelmességből őket választják." (Cristian Onetiu)

Ebben a videóban egy vegyész beszél ugyanerről:

A gyógyszergyárak nem azért fejlesztik ki készítményeiket, hogy betegeket kezeljenek, hanem hogy tüneteket szüntessenek meg – állítja Shane Ellison amerikai vegyész, aki több gyógyszergyártó alkalmazottjaként is dolgozott. 

A férfi szerint a gyógyszeripar egy olyan üzleti modellen alapul, amely az embereket egész életükben gyógyszerekkel kívánja ellátni. Mi a teendő, ha megszűntek a szimptómák? – teszi fel a kérdést a férfi. A válasz: újabb betegségeket kitalálni. Erre az egyik legkiválóbb terep a pszichiátriai készítmények piaca, hisz általuk véget nem érő betegségeket lehet kreálni. Két szó van, amitől egy pszichiáter retteg: bizonyítsa be!

Ha az orvos nem tudja bizonyítani a betegséget, és tízből kilenc alkalommal nem fogja tudni, akkor ne vegyük be az általa felírt gyógyszereket. Ellison szerint vegyészként teljes ledöbbent, amikor látta, hogy a gyógyszergyárak olyan készítményekkel dolgoznak, amelyek ölni képesek, a gyógyszerek veszélyesek, nem hatékonyak, és olyan tüneteket okoznak, amik ellen kifejlesztették őket.

A férfi szerint a gyógyszergyártó cégeknek van a legjobb marketingosztályuk, amely zseniális módon működik. A gyógyszerlobbi sikeresen lobbizik azért, hogy orvosokkal, kutatókkal, pszichiáterekkel olyan jelentéseket fogadtasson el, amelyek szerint a termékeik pozitív hatással vannak a szervezetre.
A gyártók tudományos köntösbe csomagolva adják el termékeiket, és évente 125 ezer olyan páciens hal meg az orvosok által felírt gyógyszerek miatt – állítja Shane Ellison.

forrás: filantropikum

Nehéz döntések margójára

Régóta készülök írni, rengeteg ötlet és téma hever a "fiókomban" arra várva, hogy kibontsam és elétek tárjam. Mostanában nem voltam ihletett, bevallom, ezért nem vetettem monitorra megrágott és megemésztett gondolataimat.

Köszönöm az értékelő visszajelzéseket, mi szerint szeretitek olvasni a blogomat, megélem belőle az elismerést és inspirációt is ad, hálás vagyok érte Nektek!

Nehéz döntéseket választottam blogfeltámasztó témának, tippeljétek meg miért...

Naponta hozunk kisebb-nagyobb döntéseket, néha könnyebben, néha nehezebben, de döntünk.

Nekem most egy nehéz döntés előtt az segít, hogy átgondolom: mi az, amit szeretnék. Mi az, ami fontos, úgy igazán. Mi az, amiben hosszú távon is hiteles tudok lenni, megőrizve önmagamat és az értékrendemet. Mindenkinek vannak elvei, ami szerint él. Elv az, hogy nem bújok álarc mögé másnak mutatva magamat, mint aki vagyok. Elv az, hogy igényesen választom meg a társaságomat, akikkel az időmet töltöm (munka vagy szabadidő, egyre megy), mert tudom, hogy annak az 5 embernek az átlaga vagyok (értékrend, szellemiség, gondolkodásmód szempontból), akikkel a napom nagy részét töltöm. Elv az, hogy nem iszok alkoholt, vagy ha mégis, akkor csak annyit, hogy józan maradjak. Elv az, hogy tisztelem a testem annyira, hogy minden nap mozogjak, megfelelő minőségű tápanyagokkal látom el, és nem élek önpusztító életmódot (pl. cigi, drogok --gyógyszereket is beleértve). Elv az, hogy ha párkapcsolatban élek, nem randizok mással. Mindenkinek vannak elvei. Neked mi az ami fontos?

Lassan egy hete kattogok azon, hogy olyan döntést hozzak, amivel hosszú távon is elégedett vagyok. Számomra egy terápia, hogy beszélek arról, ami a szívemet nyomja. Néhány számomra fontos embert megtiszteltem a bizalmammal. Még a véleményük is érdekelt. Persze a saját döntésem súlyát nem fogom az ő vállukra nyomni, és saját életemért, a saját boldogságomért és a saját döntéseimért vállalom a felelősséget. Tudom, hogy nekem kell mérlegelnem és döntenem. Igazából mindig csak két út létezik. Egy, ami az értékrended szerint való (v.ö.: számodra helyes), és egy másik, ami ezzel ellentétes. Persze mindig a másik (ez utóbbi) a vonzó, az ismeretlen, ami magában hordozza a kalandot, a felfedezést, az izgalmat, talán még a könnyedséget is. A saját elveink mentén élni néha kihívás, máskor unalmas vagy egyhangúnak is tűnhet akár. Ezért nehéz döntés előtt két dolgot mindenképp megteszek.

Először is fogok egy tollat és egy papírt és elkezdem leírni, hogy hogyan érzem magam, és mire van szükségem. Ezt addig csinálom, amíg meg nem jön egy sóhaj, a megkönnyebbülés, hogy igen, most így és így érzem magam, mert erre és erre vágyok/ van szükségem. Ha ez megvan, akkor megnézem, hogy a végtelen számú megoldási stratégia közül, mi minden lehetséges, ahogy ez lehet nekem anélkül, hogy fel kelljen adnom az elveimet (v.ö.: a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon)...; valamint, hogy mi az, amit hajlandó vagyok megígérni magamnak (kérés) ezzel kapcsolatban. Jelen esetben azt, amit egy barátom (aki testvérül született a nyomorúság idejére, ahogy egy régi könyv írja) mondott, mint ötletet. --->

Másodszor fogok egy másik papírt (a toll lehet ugyanaz:)), és leírom két külön oszlopban a döntésem előnyeit és hátrányait. Ha meghozom a döntést, akkor ahhoz ragaszkodni fogok, akkor is, amikor nem könnyű. Ugyanerre a lapra leírom azokat a számomra fontos dolgokat, irányelveket, amikből soha semmilyen körülmények közt sem fogok engedni, még akkor sem, ha nagy a kísértés, hogy megtegyem. Utána aláírom. :) Ez egy szerződés saját magammal, ehhez fogom tartani magam. Erre azért van szükségem, mert a hideg fej és a forró szív nem mindig van meg egyszerre. Adott esetben ez a kis lapocska helyettesítheti a hideg fejet, ha éppen a forró szív elhomályosítaná a tiszta gondolkodást. Megeshet, hogy valami, vagy inkább valaki megzavarja a finom belső műszereinket, az iránytűt, ami mutatja az irányt, hogy azon az úton haladjunk, amelyen járnunk ajánlatos ahhoz, hogy eljussunk oda ahova szeretnénk. Elég konkrét jövőképem van, és hozzá egy konkrét, út, egy keskeny ösvény, amin haladni szeretnék szándékom szerint. Akkor is, ha megzavarodik az iránytű (pl. egy mágnes közelében, ami egyszerre vonz és összezavar), akkor is, ha a szívem máshova húz.

Update:

Eszembe jutott még valami, amit egy előadásban hallottam egyszer. Egy javaslat, ami úgy hangzik, hogy: "Tekerd előre a filmet!" Vagyis játszd le fejben, hogy mi lesz, ha az egyik döntést hozod, és mi, ha a másikat. Egy kis időutazás a jövőbe. Mit mond a jövőbeni éned, aki viseli a döntésed következményeit, a mostani énednek, aki döntés előtt áll? (Lásd még: pillangó effektus.)

Neked milyen megoldási stratégiáid vannak nehéz döntések meghozatalára?

Szépeket!

Évi

Cantienica és nyers vegán étterem

Boldog és hálás vagyok, mert két régi álmom is megvalósult. Eljutottam egy Cantienica tréningre (ami a mély izmokat edzi és helyes testtartást eredményez) és végre egy nyers vegán étterembe is, ott ebédeltem. Ezekből megéltem a fittséget és az egészséget. Köszönöm, hogy ebben részem lehetett!!!!

(A képen az első a helyes testtartás. :) )

((Ez egy februári meghatározó élményem volt, de fontosnak tartottam felidézni, mert a hétvégén számomra fontos programok hiúsultak meg és úgy gondoltam keresek olyan szintén fontosakat, amikben részem volt és hálás vagyok értük.))

Örömzene

Végig borzongós, kikapcsoló, feltöltő, lélekemelő. Csak szuperlatívuszokban tudok erről a flashmobról írni, talán feleslegesek is a szavak. Élvezzétek :)

Reggeli túra

Szombaton megnéztem Andi egyik életmód előadását, amiből megértettem, hogy mennyire fontos reggel (nem délelőtt, reggel) 20 perc mozgás, mert akkor a legintenzívebb a zsírégetés. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Elég egy intenzív séta is, és már tettél valamit az egészségedért. Azóta rendületlenül csinálom minden nap. Első nap az egész család jött. Zsombi bicajjal, mi meg gyalog. A dombon csináltunk egy nagy kört, és a felnőtt (pókhálós) játszótéren fejeztük be, ott még levezetésként gimnasztikáztam kicsit. Nagyon jól esett. Mentem másnap is. Akkor már a domb túlsó szélétől le a Főtérig, lépcsőkön és emelkedőn egyenletes tempóban vissza. Ez már fél óra volt, felfrissített. A mai is egy 20 perces sétának indult. De gondoltam egy nagyot, irány a természet.

Még jóformán ki sem értem a városból, amikor láttam a fűben lapulni valamit. Gondoltam cica. Amikor közelebb értem, akkor láttam, hogy egy mókus. :) Fürgén szaladt át előttem, fel a garázs falán a tetejére és már el is tűnt. Fantasztikus élmény volt, ami megerősített, hogy a természetbe kell mennem. Amikor kiértem a városból, körülöttem két oldalt erdő, mögöttem a felkelő nap... hmm, nagyon feltöltő volt. Nagyokat szippantottam a friss levegőből, egyenletes tempóban haladtam. A fák közül előbukkant a nap és szelíden simogatta az arcomat. Folyamatos mosolygásra késztetett. Aztán ahogy továbbhaladtam, egy gyönyörű szép, hatalmas nagy tisztásra értem. Hívogatott a napsütötte rét. Bejártam keresztül és kasul. Visszafelé nappal szembe jöttem, addigra már teljes pompájában ragyogott. Örülök ennek az októberi nyárnak nagyon. Azt hiszem az úton többször is, önkéntelenül is megfogalmazódott bennem, hogy "Köszönöm Istenem, hogy itt lehetek, ez fantasztikus" gondolat.

Hálás vagyok, hogy a természetben töltődve kezdhettem a napot. Mire visszaértem teljesen kiszellőztettem a fejem és feltöltődtem. És még jobban megerősítettem az elhatározásomat, hogy ennyit minden reggel meg fogok tenni az egészségemért, mert igazán értékeset csak akkor tudok adni másoknak, ha én magam előbb feltöltődtem vele.

Te mit teszel meg mától magadért, hogy friss, energikus légy és bírd a strapát?

Szépeket!

Évi

Hidakat vagy falakat építesz?

Csak mert nem hagyhatom szó nélkül és mert tipipkus. :)

- Megváltoztál!

- "Nem változtam meg, csak már én is úgy viselkedek másokkal, ahogy ők velem."

- Akkor pontosítanék: visszafele fejlődsz.

- "Nem a legerősebb, nem a leggyorsabb, nem a legtöbbet szaporodó faj marad fent, hanem az, amelyik a leginkább képes alkalmazkodni a változó körülményekhez."

 ((---> Emögött a reakció mögött ez a gondolkodásmód húzódik meg. Ezt biológia órán az evolúció elméleteként ismerhettük meg, ami hangsúlyozom: csupán elmélet, ami az embert fejlődésben levő állatként mutatja be. Bár nem vonom kétségbe, hogy a támogatójuk közül néhányan tényleg a majmoktól származnak (ezt ők mondják, nem én, sőt váltig állítják :-))), ugyanakkor nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy amikor sokat megélt, kellő élettapasztalattal rendelkező emberekkel beszélgetek, ők kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy mennyivel durvábbak, vadabbak ma az emberek, mint 50-100 évvel ezelőtt. Szerintük a világ egyre mélyebbre süllyed. És ezt én is így látom. Régen pl. a mesékben (Vuk, Mazsola és Tádé, Kisvakond....) az állatokat kedves emberi vonásokkal ruházták fel -tükrözte az akkori általánosan elfogadott értékrendet-, ma meg a mesékben és a filmekben az embereket ruházzák fel vad, állatias tulajdonságokkal. Hát nem érdekes?))

 Ha azt a szót ízlelgetjük, hogy kapcsolatteremtés, akkor ezzel a gondolkodásmóddal vajon mit teremtek a kapcsolataimban? A fent említett gondolkodásmóddal mentálisan mire tréningezem magam? Az együttműködésre, a kapcsolódásra, olyan megoldási stratégiák keresésére, ami egyformán szolgálja mindkettőnk érdekeit (végtelen számú ilyen lehetőség van, győztes-győztes opció, win-win), vagy inkább falakat emel-e közénk és eltávolít-e minket egymástól?

***

Egy szó, mint száz: "MÁR én is úgy viselkedek" = lesüllyedt a szintjükre. Te biztos, hogy ezt szeretnéd? Talán nem. Talán ez is csak egy fejlődési állomás, része az egésznek, de ez még nem a cél. Itt még nem érzed azt, hogy "megérkeztél", de erőt merítesz abból, hogy elindultál az úton. A fejlődés útján. Elmúlt a nebáncsvirág állapot, ami jóval sebezhetőbb volt.
Az önmagadért való kiállás egy komoly erőforrás, és egy fejlődési állomás is egyben.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy "az emberek azért magányosak, mert falakat építenek hidak helyett."

Szabó Magda írta, hogy "Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt." De ez már egy következő állomás. A lényeg a fejlődésen van.


 És Te hogy vagy ezzel?

Mitől TARTÓS egy kapcsolat?

Naponta hozunk kisebb döntéseket, de ha igazán eldöntjük, hogy ezt a kapcsolatot működtetni fogjuk, ha megszületett a döntés, akkor megtaláljuk azokat a megoldási stratégiákat, ami nekem is jó és neked is jó.

Minden együttélésben az a legnehezebb, hogy egyformán változzunk. Vagy ha nem is egyformán változunk, akkor ezt a változást el bírjuk viselni. Az a legnehezebb a felnőttkorban, hogy a nők máshogy változnak, mint a férfiak. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a férfiak másképp változnak, mint a nők. Egy tartós együttélésben, mondjuk egy 10-15 éves távlatban ezek akár drámai körülményeket is elő tudnak idézni. Ez vonatkozik a szexuális énünkre, az intellektuális énünkre, az érzelmi intelligenciánkra, vonatkozik annak az ütemére vagy ritmusára, amilyen módon sikeresek vagy sikertelenek leszünk az életben.

Még azzal is nehéz szembe nézni, ahogy Te magad változol és fejlődik a személyiséged, kívülről, belülről változol... és azzal is nehéz szembenézni, hogy a társad is változik egy irányba. Lehet, hogy más irányba, lehet, hogy más ütemben.

Ezért természetes, hogy minden együttélésben folyamatosan olyan taposóaknák vannak, amikre igenis rálépsz, akkor is ha nem akarsz. És az a kérdés, hogy amikor rálépsz, akkor hogyan reagálod le ezeket a dolgokat. Igazából azt látom nehéznek, hogy az együttműködés rendszerét ki tudjuk-e dolgozni az életünkben, a kapcsolatunkban. És nem kompromisszumokra gondolok, mert akkor az egyik fél is felad valamit és a másik is. A kompromisszum az a megoldási stratégia, ami egy kicsit neked is rossz és egy kicsit nekem is. Én a win-win (győztes-győztes) opciót preferálom és hitem szerint végtelen számú megoldási stratégia létezik erre, amiben mindenki szükségletei kielégülhetnek. Ha ez megvan, akkor bármilyen kapcsolat működőképessé válik. De ehhez persze bele kell tennem azt az energiát a kapcsolatba, ami a zsebemben van, és a másiknak is ugyanígy. 

Ami még szerintem fontos dolog: a tiszteletnek van egy foka, amit ha nem adsz meg a társadnak, akkor a kapcsolat haldokolni kezd, és meg is fog halni. Igazából az a nagy kérdés, hogy a tisztelet megmarad-e a két ember között? Akarjuk-e működtetni a kapcsolatot?

Még sok mindent tudnék írni a témában, de most ennyi.

Attól tartós egy kapcsolat, hogy megszületik-e a döntés, hogy működtetni akarjuk, hogy bele tesszük-e azt az energiát, ami a zsebünkben van, készek vagyunk-e az együttműködésre és megadjuk-e a másiknak a tiszteletet. 

Ennyi.

U2 - October

Festői ősz. Itt van. Itt van újra. Élvezd!!! :)

Elismerés - közös ünneplés

A mai nap azt tanultam meg, hogy az őszinte szavaknak, a hála, az elismerés és az értékelés egészen konkrét, szívből jövő kifejezésének sokkal nagyobb értéke van, mint bármely vásárolt, boltban kapható dolognak. Talán azért, mert a boltban elismerést nem lehet kapni. (Kérek szépen 2kg elismerést és 5kg hálát. 2,1kg lett, maradhat? ) Elismerést csak egymástól kaphatunk. És milyen jó, hogy boltban nem lehet kapni, így nincs ideiglenes készlethiány, és az sem eshet meg, hogy túl drága vagy nem futja rá. Így annyi elismerést adhatunk másoknak, amennyit csak szeretnénk. Egyetlen mértékegysége a hálánk mélysége. Ha csordultig van a szívünk vele, akkor csak úgy ontjuk az elismerést. Azért jó és fontos kifejezni a hálánkat, mert egyrészt ezzel szebbé tehetjük a másik életét, másrészt pedig szent meggyőződésem, hogy a kifejezésre nem juttatott elismerés vagy hála, az belül ugyanolyan elfojtássá alakul, mint a ki nem fejezett düh vagy harag.

Tegnap levették a fogszabályzómat. Még sosem voltak ilyen szépek a fogaim! A legszívesebben világgá kürtölném, hogy milyen boldog és elégedett vagyok! És grátiszban olyan kezelőorvosom volt, aki emberileg is mutat egy nagyságrendet. Mindig mindenkihez van néhány jó szava, kedves, rugalmas, nagyvonalú, jó humorú, türelmes, szelíd, jóságos. 3,5 éve is ugyanez volt a véleményem -és a tapasztalatom- róla, és most még inkább.

Neki szerettem volna valami ajándékot a hálám jeléül, és köszönöm azoknak, akik részt vettek a kis rögtönzött közvélemény-kutatásomban! A sokféle válaszból kiderült, hogy lehet, hogy örült volna egy igazán jó italnak, de az is lehet, hogy nem iszik alkoholt és kultúrsznobnak tartott volna, ha azzal állítok be ma. Valami személyeset és hiteleset szerettem volna adni, ami hűen tükrözi a hálámat és a nagyrabecsülésemet. Azt az alapelvet követve, hogy törekedjünk az egyszerűségre; fogtam egy papírt és egy tollat és papírra vetettem, hogy mi mindenért és mennyire vagyok hálás. Nem maradt kétségem afelől, hogy ez volt a legrövidebb út, a legtisztább és a legjobb is egyben. 

Amikor a tenyeremre teszem a szívemet és páncélok, jelmezek és álarcok nélkül megmutatom, hogy mi él benne, eddig még mindig elérte a célját, jelen esetben az elismerésem kifejezését. És nem csak azt írtam le, hogy mi mindenért vagyok hálás (egyébként még holnap reggelig tudtam volna sorolni), hanem azt is, hogy ezek a dolgok hogyan tették szebbé az életemet.

Ezért én azt mondom, ha tetszik valami, fejezd ki, ne fukarkodj az elismeréssel, mert utána boldog leszel, hogy megtetted, és a másik életét is szebbé teheted vele. Az elismerés szárnyakat ad! Annak is aki adja, és annak is, aki kapja. Ez a mai napom tanulsága.

Eső

Az élet apró örömei: ma végre tudtunk partnerakrózni a barátnőmmel, megmutattam neki, amit egy hete tanultam. Hazafelé esett az eső, és fél éve tervezem, hogy megázok, mert az könnyedség és lazaság, és ma végre váratlanul ért. Lassan sétáltam az esőben és hálás voltam ezért az élményért.  <3 :)

Miért nincs rajtam ÁLARC?

Az álarc egy védekező mechanizmus, saját sebezhetőségünk elrejtése és sérülésmentessége céljából, ezért számomra teljesen elfogadható, ha valaki álarcot visel.

Sokféle álarc létezik, a teljesség igénye nélkül pl. jó kislány/ jó kisfiú (aki mindig úgy viselkedik szépen, ahogy az mások elvárják tőle, ügyesen álcázva érzéseit és szükségleteit, úgy téve, mintha azok nem is léteznének, talán még azt is gondolva, hogy ezeknek létjogosultsága sincs).

Aztán van az ideális munkatárs álarc, amit a reggeli óracsörgéstől a munkahelyre érkezésig próbál magára erőltetni az ember, ha van valahol egy állása (mert ki a fene akar állni, kvázi vegetál(l)ni mikor az élet mozgásban van... ugyebár). ((Halkan megjegyzem, hogy ennek is van ám álarc nélküli, örömteli, inspiráló, élhető és élvezhető verziója, ahhoz viszont, hogy ezek az opciók a látókörünkbe kerüljenek, jellemzően ajánlott:

• megoldásokban gondolkodni, 
• a saját életünkért felelősséget vállalni 
• és kész lenni  személyiségfejlődésre

másokra mutogatás, hőbörgés és anyázás helyett.))

Ebből következik, hogy az álarc nemcsak védekező mechanizmus lehet, hanem a kényelmes, langyos, komfortzónán belüli vacakolásnak egy igen fontos kelléke is. ;)

Van a jógyerek álarc, amit az iskolában várnak el drága kölykeinktől, hogy valamiféle tanítás és okítás megvalósulhasson szervezett formában. Minden elismerésem a pedagógusoké, mert pontosan tudom, hogy nem kis feladat ez. Szóval a gyerek jó esetben viseli eme elvárt álarcot az iskolában, óvodában, otthon viszont érthető módon egészségesen kompenzálja ezt. Értsd: kijön belőle az állat.
Aki már életében legalább 5 percet töltött gyerekneveléssel úgy, mint szülő, pontosan tudja miről beszélek... :) (Aki nem, az majd megtudja, haha:)

Ha keresztény (vagy más vallású) kultúrkörből jön az ember és kellő hatást gyakorolt rá a Biblia (vagy egyéb vallása szent könyve), amiből világosan megértette, hogy mit, kéne tennie, de nincs világos képe a hogyanról, viszont buzgón szeretné azt tenni, amiről meggyőződött, hogy helyes, akkor ennek érdekében lehet, hogy magára ölti tényleg jó szándékúan a jó keresztény (jó egyéb vallású) álarcot. Egy időben vallástörténésznek készültem és igen mélyen beleástam magam e témakörbe, és bizton állíthatom, hogy a legtöbbünknek őszinte indítékaik vannak.

Az én meglátásom szerint, ahhoz, hogy a vallásos meggyőződését (vagy bármi mást az életben) hitelesen képviselje az ember, elengedhetetlen az érzelmi intelligencia, ami a XXI. század nagy motívuma vagy feladata, mert ez egyelőre még "hiánycikknek" számít manapság.

Van a jófej vagyok álarc, ami egy szociális máz is egyben, és azt a célt szolgálja, hogy ne bántsalak meg a véleményemmel, mert attól félek, hogy ha őszintén vállalom azt és önmagam, akkor szakadék képződik köztünk és félek, hogy ennek következtében eltávolodunk egymástól és elveszítem a barátságod, a szereteted, a törődésed, a támogatásod. Ezért inkább úgy csinálok, mintha én is ugyanúgy éreznék, gondolkodnék az adott dologgal kapcsolatban, mint te.
Ezt az álarcot azért vettem le, mert így nagyon sok felszínes és terhes kapcsolattól megkímélem magam. Kevés, de nagyon minőségi baráti kapcsolataim vannak, és álarc nélkül sokkal mélyebb kapcsolódásokat tudok megélni másokkal, mert az álarc nélküliségemet (=sebezhetőségemet) látva biztonságban érzik magukat (aki letette a páncélját és a fegyvereit, az nem fog megtámadni), és megkísérlik levenni a magukra erőltetett szociális mázt, aminek eredményeként a szó legteljesebb értelmében találkozunk egymással. Azt gondolom (és ez a vesszőparipám), hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni.


A hétfői napom tanulsága: ...Az érzésekhez való kapcsolódáshoz nem szokott ember számára könnyen lehet zavarba ejtő, ha leteszed az álarcot...

Én a kapcsolatteremtésben hiszek és abban, hogy érdemes álarc nélkül, őszintén, magamat és a sebezhetőségemet megmutatva élni.

Kép forrása: demitiváló